... egy kis visszatekintés fog következni, ezt a posztot még  2012. november 04-én írtam, úgy tűnik ez lesz a végleges helye, aztán majd meglátjuk. :-)
... a cím izgalmakban bővelkedő írást ígér, de ki kell ábrándítanom az olvasót. Régen volt valódi, Syndroma kategóriába illő poszt, vagyis pesszimista gondolatkísérlet, úgyhogy időszerű. A választott témám a magánzárka, tehát a lét kiüresedése és annak módjai. Egy kis segítséget adok hozzá, hazánk legnehezebben élhető megyéjében lakom és a fővárosban dolgozom... Nehezen emészthető írás született, aki csak annyit tud hozzászólni, hogy a második oldal tizedik sorában helyesírási hibát vétettem, az kíméljen meg tőle, hogy tovább olvas. Bármit is gondol az olvasó, nem vagyok dühös, sem extra módon frusztrált, egyszerűen csak reálisan gondolkozom, és azt nem rejtem véka alá...

Egy péntek éjszakai vitára reflektálok. Az alap felvetés az volt, hogy "a legkegyetlenebb büntetés, amit egy mber kaphat, az úgynevezett magánzárka, mert azt nem lehet ép ésszel kibírni". A belebolondulás is egy vélemény és egész addig készséggel el tudnám fogadni (váljék egészségére a belebolondulónak), amíg nem próbálják meg ezt rám kivetíteni. Ha viszont megteszik (már pedig megteszik, provokációnak hívják), akkor ennek az a mellékhatása, hogy reagálok rá. ;-) Persze nem kell mindent elmondani, még akkor sem, ha tudjuk a választ. Hagyni kell másokat is gondolkodni... Komplett szociológiai tanulmányra nem kell gyanakodni, csak kiragadok dolgokat, amik annyira hiányoznak az életemből, mint üveges tótnak a hanyatt esés... Szóval a felvetésre megjegyeztem, hogy pont a magánzárka, az én olvasatomban nem büntetés. Nem tartom alkalmas eszköznek arra, hogy megtörjön, sőt...

Az a fránya agyi kémia... Elképesztően kényelmes számunkra, hogy a testünkre (melyben a tudat és a lélek is benne foglaltatik), mint csodálatos és mindent elviselni képes manifesztumra tekintünk. Több generációval ezelőtt önkényesen elvonatkoztattunk önnön valónktól, mint az evolúció által beszabályozott biológiai rendszertől. A városi léttel meggátoltuk azt, hogy ez a biológiai rendszer (lásd mberi test) az eredeti céljának megfelelően működjön. Az érthetőség kedvéért, a jól működtetett biológia rendszeren első sorban az életfeltételeink fizikai erőfeszítéssel történő sikeres megteremtését értem. Egyszerű példánál maradva, egy valódi reggel valószínűleg favágással, begyújtással indulna, majd az állatok etetésével folytatódna. A fizikai munkával és a kényelem hiányával... Nem közértbe menéssel és gombok nyomkodásával, fotelban üléssel és össztársadalmi ellátó vállalat emlőin csüngéssel. Ezzel megfosztjuk az agyunkat az évmilliókkal ezelőtt kialakult (egyensúlyra törekvő) normál kémiájától. A pozitív hatásokat kiszűrtük, hiszen a kényelem nekünk jobb. Ezzel akaratlanul előtérbe helyezzük a negatív hatásokat. Az agyunk a minket érő stressz hatására felszabaduló hormonokban (pl. kortizol és adrenalin) ázik. Fizikai megterhelés híján az automatikus „kompenzálás” (lásd endorfin) elmarad. A felborult agyi kémiánk állandó feszültségre, agresszióra, alvászavarra, pszichoszomatikus betegségekre, rákra hajlamosít. Ezekre a bajainkra mesterséges kemikáliákat szedünk be. Az orvos írja fel, nyilván ő ért hozzá. Megkockáztatom, hogy ezzel még tovább súlyosbítjuk a helyzetünket, de legalább is konzerváljuk azt. Aki most elkezd kiabálni, annak kedvéért elmondom. A tüneti kezelés nem gyógyítás, hanem egy szemérmetlen üzleti fogás. A kiváltó okot kellene megkeresni és megszüntetni, attól remélhető a gyógyulás... Nyilván ha élvezzük, hogy van problémánk, akkor ezen utóbbi megoldás szóba sem került, mint lehetőség. A konklúzió tehát az, hogy a fizikai erőfeszítés (az általánosan lenézett fizikai munka is az) egy lépéssel előrébb vinne a kiegyensúlyozott mberhez méltó léthez. Tehát össztársadalmi törekvésből jelenleg szigorúan kerülendő...

A tudatunk és önmagunk viszonyának egyes társadalmi aspektusai...
A stresszhormonokba áztatott agyunkat dobjuk be a társadalmi egyes aspektusok közé, megéri... A most élő három generációnak nincs könnyű dolga, persze mind a három eltérő problémákkal is küzd. Alapvető vonásunk lenne, hogy önmagunkat stabilan meghatározni valamivel szembe helyezve tudnánk a legkönnyebben (lásd kicsit több mint két évtizede mennyivel könnyebb volt ez). Valami mellé állnunk jóval nehezebb, az elfordulás könnyebb... A jelenlegi amorf ellenségképek torz reakciókat váltanak ki az egyénekből (aki akarja érit). Emellett idő közben átalakult, torzult az értékrendünk (lásd pénz über alles), vagy szinte teljes hiányzik. Ez disszonáns, a valóságtól elrugaszkodott gondolkodási és viselkedési formákban ölt testet. Ezek a ferdülések kiválóan alkalmasak arra, hogy megkeserítsék az életünket. Alig találni kivételt, aki nem küzd ezzel... Most hogy a XXI. századra ilyen jól megkeseredtünk és ez rögzült, adódik a kérdés, hogy mit kezdünk azzal az év-tömeggel, amivel rendelkezünk?Nyomasztó, mert előttünk áll, mert telik, véges és pazaroljuk... Amúgy nincs mese, akkor is eltelik, ha ez az egónknak nem tetszik. ;-)
Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa (graffiti szintre húzva: No Brain, No Pain!)... Szomorú, de igaz, 90-es IQ felett (csekély kompromisszum készséggel, vagy gerincoszloppal rendelkezve) a képtelenséggel határos lett mberhez méltó életet élni. Már persze tudatállapot szempontjából. Akiknek ez a „csoda” nem adatik meg, azok szenvednek, zavarodottan keresik a helyüket... Belekapaszkodnak mindenbe és mindenkibe. Képzelnek és társítanak. Olyan dolgokat, amik természetüknél fogva nem következhetnek egy adott szituációkból. Az önámítás zseniális csapda, egyszerűbb megoldás, mint a tükörbe nézés és elgondolkodás önmagunkról...Globálisan szemlélve nem fontos az a kérdés, hogy min gyötrődünk, és mi elől menekülünk. Közös „utálatos képként” megjelölhetjük, hogy a tudatunk használattorzulása, a kiüresedő létünk, az mberi butaság, az üres mberi kapcsolatok, a társadalmunk jelenségei, a virtuális munka értelmetlensége, a városi lét fizikai leépülésre és agyi kémiára gyakorolt hatása, a szellemi környezetszennyezés, vagy akármi más elől is képesek vagyunk menekülni. Úgy véljük, megfojt, elural, bekorlátoz, kisemmiz minket...Vannak, akik a válaszokat vallásokban (akár izmusokban) vélik megtalálni. Mások a pénzben, vagy a fogyasztásban vélik felfedezni a megoldást. Megint mások legális drogok szintjének beállításával töltik el az idejüket. Egészségükre váljék, alvajárással töltött évek, pótcselekvés, folyamatos közhely-mammogás...Már majdnem sikerült magunkat „lekukázni”, de azért még futok pár kört, hogy tényleg biztosra menjünk...

A létünk és önmagunk viszonyának szűkebb környezeti aspektusai...
A lét végtelen kompromisszumok halmaza, a hétköznapjaink mindet eltipró és felőrlő mókuskeréké válhatnak. Életünk jelentékeny részét látszat dolgok tologatása teszi ki (a favágás valós, a számítógép nyomkodás virtuális munka). Ennek oka, hogy megteremtsük a reprodukálásunkhoz szükséges összeget. Persze csak ha fizetnek érte annyit... Hol van már a „ha a jóisten báránkát ád, akkor legelőt is ád” elv? ;-)
Más aspektusból körülnézve azt láthatjuk, hogy évtizedek óta szisztematikusan üldözzük és kirekesztjük a tehetséges mbereket. Mert ha ők jelen lennének, akkor saját kisszerűségünkkel kellene szembenéznünk. Demonstratív módon félnótásokkal, együgyűekkel cseréltük fel őket. Mert a félkegyelműek impotenciája tükrében találunk önigazolást a saját tehetetlenségünkre (kicsi, vékony, szintén középen hajlik, de a miénk)... A gurulós irodai székben történő seggenforgás az egy életcél, pláne, ha öltönyben végezhetjük. Hát így megy ez, és erre nagyzolva jelzőket ragasztgatunk, úgy hívjuk, fontos, feladat, munka, dolog, hivatás, de már rég nem az.... Aki nem altatja magát, az ezt nem szeretné mentálisan egészséges munkakörnyezetként értelmezni.
Létünk következő egyharmadát átalusszuk, azaz csak szeretnénk. Helyette nyugtalanul forgolódva, zaklatott álmokat látunk (aki még nem, vagy nem emlékszik rá, az örüljön neki). Itt köszönnek vissza azok a rendezetlen problémák, amiket nap, mint nap magunkkal cipelünk. Azért tegyük hozzá, a megoldási képtelenség nem minden esetben a mi hibánk... A gondok pont arra telepednek rá, ami arra lenne hivatott, hogy a pattanásig feszített idegeink meg tudjanak pihenni... Nem baj, vegyük be erre is valami pirulát, az már az előbb is remekül bevált...
Minden egyéb esetben pedig ülünk a négy fal között. Ahol jó esetben van pár négyzetméter szabad hely (de nincs, mert útban van a ruhaszárító). Na persze, alkalmas társaság megléte esetén el lehet járni ide-oda... Nem erről beszélek, hanem arról, hogy az életünk fix színtere a lakásunk, egy emeleten elhelyezett mesterséges barlang, ahol ülünk és fekszünk, mert úgy kényelmes. Megemlítem, hogy a jog mai napig kevéssé ismeri és szabályozza a vertikális fogalmát. Tehát relatíve új keletű az az elképzelésünk, hogy horizontálisan már nem férünk el és ezért feltétlenül fontos egymás nyakán lakunk. A szomszéd által lehúzott vízöblítés szörcsögő hangját, vagy az üvöltő tévéjét hallgatni „csodás”... Ez nekünk jár!
Önkényes választásunk alapján szűrt emberi kapcsolataink társaságában töltjük a maradék szabadidőnket. Minden kapcsolat annyira és oly módon működik, amennyire azt az önzésünk megengedi. Feltéve, ha van még bennünk olyan, ami hajlamossá tenne minket a kommunikációra és bármilyen egyéb közös tevékenységre. Akkor nincs?
Vannak különböző audio, vagy audiovizuális ingerek keltésére alkalmas elektronikus eszközeink. Állítólag kikapcsolódásra és kommunikációra lettek kitalálva és a működésük a tömegízléshez vannak igazítva. Egyszer valaki azt találta mondani (egyébként egy kretén az illető), hogy ami az mberek 90%-ának jó, az a nagybetűs jó és csodálatos. Hát egy frászkarikát! Ez egyszerűen csak egy jól körülhatárolható központi törekvést mutat, az mberek infantilizálására... Ez a „minél stupidabb, annál könnyebb terelgetni” elv. Szóval naponta átlagosan több mint négy órát töltünk eszközeink előtt, tehát ezek bazi fontosak lehetnek. Ilyen lenne például a TéVé (nem mondok semmit róla, nekem nincs és ez nem véletlen), a rádió (jelenleg értéktelen tömegkultúra együgyű mikrofonállványa), a számítógép internet kapcsolattal (azért felesleges volt bejelölni egymást a fészen, hogy görcsösen nyomkodjuk a másik virtuális megnyilvánulásaira a leiratkozás gombot... lásd mindent elborító értéktelen, hangulatkeltő, üres, közhelyes, blődli posztgörcs). Ezek felérnek az agyunk elleni túlterheléses támadással. A rajtuk keresztül ömlő adatfolyam (lásd a nagy tömegű érdektelen adathalmaz zavaró, az információ az adatok azon része, melyek számunkra bizonytalanság csökkentő tulajdonságúak lennének) önmagában értéktelen, de az elviselése legalább is idegkimerültséget okoz. Kommunikációs szűrőnk (lásd agyműködés sajátságos törekvése a világ értelmezésére) örökös küzdelemre van kárhoztatva, hogy próbáljon valami értelmet találni a vég nélküli adatfolyamban. Mondhatnók szétválasztotta az ocsút a pelyvától, elfáradt... Talált valamit? Tehát ezektől a dolgoktól mi most nagyon szabadnak, kipihentnek, nyugodtak, elégedettnek és boldognak érezzük magunkat...

A külvilág és önmagunk viszonyának többszöröződő aspektusai...
Mindenki kényszerűen találkozik más mberekkel... Az előbb vezettem le, hogy a górcső alá vett egyén önmagában is hajlamos lehet csípős mentális odor kibocsájtására. Kivételes esetekben nem, de nyilván a többség és a negatívumok vizsgálata az érdekes... Ugyan mitől lenne az mber nagy tömegben sokkal mentál-higiénikusabb, mit egyénileg? Ez a tömeglét (utca, közlekedés, bolt, munkahely, stb...) milyenségére is rányomja a bélyegét. Polírozott egójú izék által keltett mentális és fizikai zajról van szó, szellemi környezetszennyezésnek is nevezhetjük. Apró, jelentéktelen, szánalmas, de ettől még bosszantó játszmákról, ahol azt próbálják demonstrálni a tömeggel, vagy az egyénnel szemben (üvöltve telefonálással, lökdösődéssel, kötözködéssel, fenyegetőzéssel és még sorolhatnám), hogy a világ csak és kizárólag az ő nikkelezett seggtengelyük mentén fordul. Ennek a jelenségnek számtalan oka van, az előzőekben már fejtegettem pár dolgot, ami náluk is jelen van, hiszen ők is mberek. Következménye az, hogy tovább nehezítik a környezetük létezését. Ettől még inkább befelé fordult non verbális pózokat és érdektelenséget tükröző arcokat lehet látni. Egyre többször ismerem meg azokat a jeleket, ahol az egyén gesztusaiban demonstrálja az elhatárolódását a tömegtől. Az mberi odor nem csak mentálisan problémás, fizikailag is az. A parfüm bűze is ugyan úgy csíp, mint az izzadság illata. Nem szoktam finomkodni, de ebbe tényleg kár jobban bele menni. Tegye fel a kezét, aki ezt még élvezni tudja...

A magánzárka...
Nagyon sokat csépeltem a szót (tényleg felhúztam magam és grafomán vagyok), rátérek a kiinduló témára. A magánzárka tulajdonképpen igen jól hasonlítható ahhoz a kiüresített léthez, amiben vagyunk, vagy akár a kisdedi állapotunkhoz. Rácsos kiságy, magatehetetlenhez közeli állapot (mozgáskorlátozottság), újszülött agy sajátosságaiból következő beszűkült ingerfelfogó képesség (kvázi zárt cellaajtó), külvilágtól való erős függés, totális kiszolgáltatottság jellemzi. Adódik a kérdés, hogy akkor életünk első néhány évében megőrülünk ettől. Lehet, hogy igen... Biztosan ezért nem emlékszünk életünk első 1-2 évére (már aki). Jó, de a szabadság vesztés, az nagyon kegyetlen büntetés, mondanák sokan. Akkor ezek szerint a létünk aspektusainak tényleges életfogytig tartó „tapasztalása” nem az... Egyáltalán hogyan definiálható a szabadságunk fogalma. Kétlem, hogy az ajtón kisétálás azonnali lehetősége lenne az... Madárhoz szokták hasonlítani ezt a fogalmat, ami arra repül, amerre gondolja, hogy repülnie kell. Valaki biztosan úgy érzi (ha máshol nem, a lába szagán), hogy szabad... Úgy is fogalmazhatnék (tehát meg is teszem), hogy a szabadság az, amikor nem veszek kényszerűen részt „ebben”, nem vagyok jelen „ebben”, nem vagyok használva „ebben” és kihasználva „ebben”. Igen, az „ebben” szó a cikk első felére utal... Bizony, ritka pillanatok ezek, amikor valóban szabad vagyok, nagyon meg is becsülöm ezeket az öt perces élményeket. Ezek éltetnek... Egyet említek (szerencsére több van), amikor egész nap annyi a dolgom, hogy hódeszkával száguldom le egy havas lejtőn. Nem gondolok semmire, csak élvezem, ahogy a szél... Szóval a magánzárka nagyon jól hasonlítható a létünkhöz. Azzal a különbséggel, hogy észre kell venni a benne rejlő lehetőségeket. Ha nem vagyunk úgy leszíjazva, mint Hannibal Lecter és ismerjük a megfelelő technikákat (előzőekben utaltam rá, hogy mik lehetnek ezek), akkor a tudatunk szempontjából egy jóval magasabb életminőséget ígér. Értékelni kell benne, hogy kizár a létünkből szinte minden létező (vagy eddig említett) zavaró körülményt. Összesen két negatívum jutott eszembe. Az egyik, hogy nem nyitható ki az ablak, ez baj, szeretem a friss levegőt. A másik a büntetés végrehajtásával megbízott személyek milyensége, hiszen ők is mberek (azt meg tudjuk milyen). Ha pedig valami gyengeségtől vezérelve azt is megengedik, hogy a gondolataimat írásos formában rögzítsem... Akkor a büntetés jelleg teljes egészében ki van pipálva...