... ma reggel az a szituáció állt elő (előfordul), hogy egy idegen városban ébredtem fel, a rántott hús alakú országunk másik végében ... Nem volt hova sietnem, kikapcsolódásra és találkozásra (olyan arcokkal, akikkel évek óta tartom a kapcsolatot interneten, de a távolság miatt még soha nem sikerült élőben találkoztunk) szánt hétvégém utolsó napja... Az előző napi vegyes sajttál mellé elfogyasztott jelentékeny mennyiségű (liter fölött) bortól enyhén kábán, csík szemekkel sétálgatva cigizgettem. Újszegedről a Belvárosi hídon keresztül a belvárosba. Jó fél óra keresés után találtam is egy pékséget a Dómtól nem messze. Vasárnap 9 óra körül más nem igen volt még nyitva, hát ide ültem be reggelizni. Felültem a kakasülőre (gy.k. bárszék, pultnál) majszoltam egy meggyes piskótakockát, kakaót szürcsöltem hozzá, bambultam ki az ablakon (lásd a fotót) és elmélkedtem a világnak az nagy dolgain. Na most tudjuk, hogy a világnak egyáltalán nincsenek az nagy dolgai, de ez olyan jól hangzik... de Embörök! A piskóta nem volt szalonnás (gy.k. rendesen meg volt sülve)! A meggy nem volt pösös (gy.k. nem Mancinéni rosszul eltett megbuggyanás határán lévő magozott befőttje került bele a péksüteménybe)! Aranybarnára sült tetején porcukorral, ami nem volt lespórolva, ahogy kell! A hűtőből kivett bolti zacskós kakaó hideg volt (a néni mentegetőzött, hogy csak olyan gagyi műanyag pohara van). A péküzem feliratú fa ajtó a pult mellett pedig okádta a kemencék (gondolom villanykemence) melegét. Butov meg ült és mosolygott a semmin és a mindenen...
Az elmúlt két napban nem láttam rohanó embert, nem hallottam dudáló autót, nem hangzott fel hangos indulatos szó, a zebrán az autós saját eszétől átengedett (nem rángott közbe az arca), amikor a bicikli úton mentem előreköszönt a kerékpáros (nem a csengőt nyomta hisztérikusan) és még sorolhatnám... Jé?! Ez a város élhető és láthatóan az itteni emberek élnek! Magasról és vastagon lesz*rják, hogy éppen ki regnál, a hisztériát, azokat a feszültségeket (ZoláDzsínó szerint ezt az inflációt), ami zajlik ebben az országban ...
Aztán eszembe jutott, hogy ugyan ilyen jól érezem magam Győrben, Kőszegen, Sopronban is, csak ki kell innen mozdulni és elhúzni odáig...
Folyton erre a konklúzióra jutok... Úgy látszik az országunk legnehezebben élhető, legterheltebb, legretardáltabb megyéjében szocializálódtam. Élni igyekszem ebben a toxikus közegben. Ebben a ... A fővárosunkban dolgozom, amire sajnos szintén ezek a jelzők a jellemzőek... Szomorú... Előző este illuminált állapotban őgyelegtem meglehetősen nagy tömegben (borfesztivál). Ahogy néztem az arcokat, gondolom ők meg az enyémet (az enyémről egy regényt lehet leolvasni). Azon gondolkodtam, hogy ezek az emberek nincsenek felkészülve az én kicseszett idegeimre és a negatív mentalitásomra. Sehol egy kihívó pillantás, sehol egy oldalamba vágódó könyök, sehol az a köpedék hordaszellem, amit annyira gyűlölök ... Ez a valami, ami az itteni emberekben még meg van, egyáltalán nem új. Ezt a valamit, ami bennük még meg van, újra el kéne lesni tőlük! Talán megkérhetnénk őket, hogy tanítsanak meg minket újra élni! :-) Most egy pár napig biztos ezzel a pozitív érzéssel fogok hömbölögni, csak kíváncsi vagyok meddig tart ki (félek, hogy hétfő reggel 8-ig se)...